Gyermekkori elhagyási sebbel dolgoztam

A “szertartás” alatt viszonylag hamar sikerült betranszolni, sokat segített a zene, amiért innen is hála, igazán profik a zenészek. Szépen fel volt építve, lehetett vele menni mélységekbe és magasságokba.
Gyermekkori elhagyási sebbel dolgoztam. Nem ezt vittem, de megint itt kötöttem ki. 7 évesen kollégiumba adtak, onnantól kezdve “élek”, vagyis vagyok öntudatomnál és figyelem a világot, mely az elszigeteltséget, túlzott felelősségvállalást és az egyedüllétet jelenti/jelentette. Sikerült még egy adag fájdalmat és félelmet kipréselni, felengedni, és elfogadni, melyeket a májam, a gyomrom/emésztőrendszerem és a lépem raktároz. Ezt is most éreztem meg először vegytisztán.
Ezután megérkezett a “minden rendben van, így, ahogy van” érzése. Ezt szeretem, ilyenkor tudom, hogy jó volt az irány.
A másik téma az elfojtott stressz kezelése és az érzelmek kimutatása, megfogalmazása és kimondása. Ismét rájöttem, hogy nekem a mozgás gyógyszer. Ha megállok szépen lassan megáll körülöttem minden. És fuldoklom a saját börtönömben.
Ami fura érzés mindig, visszatérni egy ilyen állapotból a valóságba. Hirtelen ürességet éltem meg, és bátortalanul indultam a napom hátralévő részének útjára. Valahogy kevésnek tűnik ilyenkor minden. Ez mondjuk egy óráig kitartott, utána “felébredtem” (vagy visszaaludtam).
Kellemes, fáradtan és jóleső csendességben telt a nap többi része.
Megyek még. Köszönöm.
Anikó