Barion Pixel

Nagyon sírtam, mert nagyon féltem… és meghaltam, de belementem.

Az a lényeg, hogy nagyon sírtam, mert nagyon féltem… és meghaltam, de belementem. A transzlégzéstől nagyon elzsibbadt az arcom, a kezeim, a lábaim, mindenem. És tudni kell azt, hogy 2 éve elvitt a mentő, mert volt egy burnoutom, és azóta, amikor ilyet jelez a testem, akkor pánikolok, hogy meghalok.

Mikor ez elért a légzés első 10 percében, akkor lassítottam, és ki akartam jönni. Ekkor felváltva feküdtem és ültem, majdnem hánytam is. És amúgy ki is akartam menni, de akkor eszembe jutott, amit Sanyi mondott, hogy menj tovább. Szembenéztem magammal, és mondtam a zsibbadó kezemnek, ütögetve a talajt: „Gyerünk, itt az idő, ne add fel, most van az itt és most!”

Újra rálélegeztem, és ekkor jött a busman sámán énem, akivel előtte 2 transzlégzésen is találkoztam. Ekkor álltam fel, és kezdtem a sámántáncot. Ő szembe velem, az erdő, meg minden, és átsegített. Ekkor sírtam és kiabáltam, közben pedig olyan boldogságba estem, hogy megcsináltam, és tudom, mi a megoldás. Nem kell félnem, ha legközelebb rám jön ez a pánikolás a zsibbadással.

Boldogság, extázis, elégedettség – ez volt a végkimenet. Elfáradtam, és magával ragadott most is, de nagyon jó, hogy ez így lefolyt.